Horváth Roland; Őry
Annamária; Fák című kiállításának megnyitószövege. / 2015.03.15./
Énekelni kellene, hogy tudjak, de még akkor sem biztos
tudnék olyan szépen, meleg jó érzésekkel dalolni, mint Őry Annamária képei.
Ligeteket meséket, énekeket dalol nékünk a fákról és a szépségről, oly mesésen
hogy az nem hogy tündéri, de keleti mesékbe illő. Ezért meg sem kísérelek
énekelni, legfeljebb majd csak a végén.
Kitudja miért választott engem
Őry Annamária, kiállításának megnyitására. Engem a fatönkökből hasított
darabont. Megsúgták neki tán a fák! Ki
tudta akkor miért? Mert én akkor nem. Biztosan erősebb, nem látható okkal
rendelkeztem ennek céljára. Azután, amikor kiderült, hogy elháríthatatlan e rám bízott
feladat, furcsa dolgok történtek. Valami erő visszarepített a múltamba, gyermekorom
édes otthonába, és elém tárta a megfellebbezhetetlen okokat, és miérteket,
aztán pedig mindennap regélt nekem az élet egyet a fák, és fás szárúak csodájáról,
és arról is miképpen gyökereznek meg az emberben bármely vidékről jött is,
otthona emlékeként a fák, mint bölcsőjének fedhetetlen és felejthetetlen
múzsái.
Ifjúkoromban mindennél erősebb élmények voltak számomra az
égbe kapaszkodók, különösen a jegenyék, ez égbe nyúló hasító létesítmények. Az
igazi derűs pillanatokat, és megrázó hajnalokat is velük éltem át. Hajnaltájban
sokszor kiszaladtam az égig nyúló jegenyék közé, mint egy mákonyos Gulácsy
festménybe vegyülve, velük ünnepelni e csodálatos égi eseményt, és közöttük
futkározva ért a reggel és az iskolakezdés. Különösen nagy derűs pillanatokat
éltem meg akkor, amikor enyhén ligetes nyárfaerdőkben jártam, ezek között volt
fehér, szürke, és fekete nyár is, és bizony közel esett az ősi dunai ártér is. Valahogy
mindig akkor váltam önmagammá, és éreztem együtt a mindenekkel, de főleg apai
nagyapámmal és az őseimmel. Nagyapámnak egy ilyen ligetes, méhekkel tarkított
erdeje volt, és bizony az is csak később derült ki, hogy gyermekkorom e derűs
kertjét nagyapám maga ültette, és ebben az elvarázsolt kertben lélegezhettem és
élhettem meg a kiskorúság természettel együtt való boldogságos létét. A birkák
kolompjainak hangját, a méhek dongását, a sás finom nyári suhogását, Mari nénje
rozsdás kerékpárjának kotyogását, a feneke alatti rugók recsegését, a dallamot
és azt a transzt, a nyugalom ritmusának ezerféle ölelését.
De aztán távozott ez a világ, a területet újra mérték,
vékony szalagban maradt meg csak az ősinek mondott erdő, és a Kendereskert utca
melletti kerekárok boldogságos fákkal tűzdelt mezejét felszántották, és
sorfákkal ültették teli. Nyoma nem maradt a régi létnek, sem a kacsaitatónak.
Árkádiám fénylő ligetei messze tovatűntek, hosszan az emlékeim mezejére.
A Mesterem egy napon fennhangon szólott! ; Sok mindent
értek, de hogy az embereknek a fák legyenek az ellenségei? Ezt valahogy nem
nagyon! – és végignéztem akkor éveken keresztül, hogy a lélektől megnyomorított
emberek kivágnak minden jelentősebb égbe kiáltó fát az utakon útféleken, minden
nagyságot, mert emlékezni félnek a magasságokra, és a hajdan volt mélységekre
is, és kihajigálják a múló időnek a gyümölcsfákat az útszélén is, amit egykor volt
vándoroknak, legényeknek és leányzóknak szántak az út pora enyhítésére és
árnyék gyanánt.
2.
A nagypapám, az egész életét fák között töltötte, úgymint a
fák ültetésétől, nemzésétől, a fák feldolgozásán át, mivel faiparos volt, hordókészítő
kádár. No szóval ez az ember egyszer álmot látott és elmesélte unokáinak;
A jó múltkorijában
azt álmodtam, hogy egy hatalmas égnek növő fa vagyok. A fejemmel kiláttam a
törzsből, de lábaimat nem tudtam mozgatni. A kezeim ágakban végződtek, és
bizony nem nagyon hittem a szememnek. Gondoltam megpróbálom megmozgatni a
kezeimet, és mikor jobb kezemet sikerült megmozdítanom, megmozdult a jobboldali
nagy mellettem növő ág, és így történt a baloldalival is. - Aztán nevetett és
azt mondotta csintalanul mosolyogva - Ha majd meghalok, és egyszer az
árokparton egy fa megkoppintja hátulról a fejeteket, az én leszek. Évekkel
később távozott, és a fák koppingatnak.
Lionardo egy szép napon, a hétköznapok megszokott
időpontjában, ott állott a község buszmegállójában és a sárga Volán-buszra
várakozott. Mint korábban megint a szemét magához vonzotta az a különös látvány
ott srégen balra az út túloldalán. Kocka házak álltak ott, pontosabban három,
az út felé enyhén elforgatott kocka épületek. A középső épület közepén, ami az
épület gerincét adta, a lépcsőház szögletesen fölfelé kanyargó lépcsői és az őt
takaró üvegablakok húzódtak. Erre a gerincre nőtt az épület elé egy jó magas
nyírfa, s ebben a pillanatban is úgy hatott, ahogy Lionardo nézegette, hogy nem
igazán lehetet megállapítani, hogy a fa az épületben nő, azt repeszti szét ég
felé hatolásával vagy előtte. A kép hozzá szólt, persze mindenki láthatta
volna, de mindenki éppen mással foglalkozott. Lionardo viszont ezt a fát az
épülettel oly csodálatosnak tartotta, ahogy szemlélte, hogy kezdte elhagyni
belső eresztékeit, és ebben a szerkesztett mindent négyszögesre építő rendbe
bele nőtt alulról, a föld felől, egyenesen az épületen keresztül az égnek egy
élő égimádó organizmus, egy szerves gerinc, ágaival szétkuszálva a látott
rendet.
Mint odaadó hittel megtermékenyített test. – gondolta és
érezte Lionardo, és oly katartikus élmény kerítette magába, ahogy minduntalan
nézte.
A testet öltött ige. - Gondolta
tovább, avagy a valóban megvalósított létezés. Szétterpesztett kezeivel az
égnek, és ujjongva mondta a világnak e kép; Íme, itt vagyok, és teljes vagyok.
Én vagyok a kiáradás és a természetes lét! Kelj ki bennem emberiség! Te rendbe
zárt, rendbe sulykolt, örök magok, magtárak és házak várandós birodalma. A
feloldást és a megoldást látta. Minden bűn és felvett aggály, és önrombolás
feloldását, és a természet vakító ordítását, e szép tavaszi napon.
A Sárga volánbusz megérkezett, és a fém pénzeit vékony
blokkra váltotta a sofőrnél, helyet foglalt és északnak utazott a nagyvárosba
Lionardo, és útja egy darabon fák között telt míg megszaporodtak az épületek és
ő eltűnt a betonrengetegben.
3.
A vízbe dobott kő!
A megterített asztal!
A fentről leengedett létra!
Az ég felé emelt kezek!
A fák az eget imádják, mi pedig a fák égimádását!
Élő szobrok, a természetbe szervesen beleágyazottan. Üzenet
a léleknek, üzenet a testnek.
Mikor a fákon először eleszmélkedtem, egy szép tavaszi
naplementés délutánon, egyértelművé vált számomra a teremtés és teremtettség megcáfolhatatlan
létezése. Nincs nihil, hanem minden felülről leereszkedő szervezett egység. A
világ tökéletes modellje a világ. Tautológia és önismétlés, és mantra, és a
varázslat megkezdődik.
A világ el lett varázsolva, ezért igazak a népmesék, és
bennük az elvarázsoltak, de nem derül ki belőlük, hogy mindenki önön saját
magát varázsolja el, és nem egyszeriben, hanem folyamatosan. Onnantól hogy otthon
felébredünk és az első jól ismert gondolatunkkal találkozunk és megerősítjük őt
létében, mert ő a mi létünk, és mi az ő léte vagyunk. Varázsolunk.
Mantra.
Őry Annamária fává akarja varázsolni magát!
Ismétli, ismétli, és ismétli. Mindegy milyen hibákkal indul,
kitartó és az ismétlés erejével egyre közelebb kerül a célhoz, és egyre mélyebben
sikerül magát elvarázsolnia, és egyúttal minket is, amint ezen a világon
szemünket tartjuk.
*„Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban
ismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a
semmiből rögtönzött”- írta valaha Paul Valéry egyik füzetében, majd így
folytatta; „ Miközben megpróbálja
megérteni, megismétli, és lassan-lassan azért érti meg, mert megismételte és
újra mondta”
Varázsló a lelkem.
Egy földre dobott médium, mint ami minden valamire való
művésznek lennie kell.
Megérzések, megsejtések, észrevételek, érzések, álmok,
víziók.
4.
Egy régi könyvben íródott egyszer; Isten az embereknek
ajándék képen adta (teremtette) a fákat és a virágokat. Ősképnek, a lélek, a szellem
megerősítésének, igének, és boldog társnak.
A természettel a lélekkel és szellemmel együtt élő ember
valódi ősképe a fa, és a virág.
Az összeköttetés gyémántja.
Ég felé nyíló ablak.
Őry Marcsi, bámulatos képességekkel tudja kiválasztani
témáit. Univerzális ősképeket választ, magokat, szívmagokat, rózsákat, fákat.
Hasadó magok, hozzájuk képest óriásira nagyítva, és képről képre ismételve
bontja, ássa elő az ábrázolt kép üzenetét
A mag felhasad, szívvé válik, majd mécsessé, akaratosan
mutatva a képet, hogy nézd, és nézd és lásd, és előkerül időben hosszan
kibontva az üzenet, a rejtély. A teremtés rejtélye, az ember rejtélye, hogy
nincsen más, mint ami frissen üdén és izzón felszakad odabentről, a szívből úgy
mint a magból, a rügy, az érzés, az érintettség, az örökkévalóság, és minden
más csak toldás. Ahogy Weöres Sándorunk írta és mondotta és rótta fel vagy bele
az életbe, a teremtésbe igéjét; „Egyetlen ismeret van a többi csak toldás;
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
*Lehetsz fa, hisz nem teremtett a teremtettség téged sem másra, Minő pirinyó a fák levegőben reppenő örökösei, és az emberből kipattanó mag sem kevesebb, önmagát reinkarnálódó test, egy organikus program, és az ősök árnyával ölén, mert csak úgy, nevethetnél tisztán, ha az lennél, mint a fák. Így meg bizony munkálkodhatsz tavasz árján, és az ősz veteményesein, míg szelíden benned az aranyló fény nem kelt ki minden fényt. (rügy és fűzfamagot)
Elhangzott 2015.03.20. Esztergom Rondella galériában, a tavaszi napéjegyenlőség idején.
A