Fák Kiállítás az Esztergomi Rondella Galériában / Trees,Exhibition at Rondella Gallery Esztergom/ Alberi, Mostra in Galleria Rondella Esztergom

Horváth Roland; Őry Annamária; Fák című kiállításának megnyitószövege. / 2015.03.15./

Énekelni kellene, hogy tudjak, de még akkor sem biztos tudnék olyan szépen, meleg jó érzésekkel dalolni, mint Őry Annamária képei. Ligeteket meséket, énekeket dalol nékünk a fákról és a szépségről, oly mesésen hogy az nem hogy tündéri, de keleti mesékbe illő. Ezért meg sem kísérelek énekelni, legfeljebb majd csak a végén.

Kitudja miért választott engem Őry Annamária, kiállításának megnyitására. Engem a fatönkökből hasított darabont. Megsúgták neki tán a fák!  Ki tudta akkor miért? Mert én akkor nem. Biztosan erősebb, nem látható okkal rendelkeztem ennek céljára. Azután, amikor kiderült, hogy elháríthatatlan e rám bízott feladat, furcsa dolgok történtek. Valami erő visszarepített a múltamba, gyermekorom édes otthonába, és elém tárta a megfellebbezhetetlen okokat, és miérteket, aztán pedig mindennap regélt nekem az élet egyet a fák, és fás szárúak csodájáról, és arról is miképpen gyökereznek meg az emberben bármely vidékről jött is, otthona emlékeként a fák, mint bölcsőjének fedhetetlen és felejthetetlen múzsái.

Ifjúkoromban mindennél erősebb élmények voltak számomra az égbe kapaszkodók, különösen a jegenyék, ez égbe nyúló hasító létesítmények. Az igazi derűs pillanatokat, és megrázó hajnalokat is velük éltem át. Hajnaltájban sokszor kiszaladtam az égig nyúló jegenyék közé, mint egy mákonyos Gulácsy festménybe vegyülve, velük ünnepelni e csodálatos égi eseményt, és közöttük futkározva ért a reggel és az iskolakezdés. Különösen nagy derűs pillanatokat éltem meg akkor, amikor enyhén ligetes nyárfaerdőkben jártam, ezek között volt fehér, szürke, és fekete nyár is, és bizony közel esett az ősi dunai ártér is. Valahogy mindig akkor váltam önmagammá, és éreztem együtt a mindenekkel, de főleg apai nagyapámmal és az őseimmel. Nagyapámnak egy ilyen ligetes, méhekkel tarkított erdeje volt, és bizony az is csak később derült ki, hogy gyermekkorom e derűs kertjét nagyapám maga ültette, és ebben az elvarázsolt kertben lélegezhettem és élhettem meg a kiskorúság természettel együtt való boldogságos létét. A birkák kolompjainak hangját, a méhek dongását, a sás finom nyári suhogását, Mari nénje rozsdás kerékpárjának kotyogását, a feneke alatti rugók recsegését, a dallamot és azt a transzt, a nyugalom ritmusának ezerféle ölelését.

De aztán távozott ez a világ, a területet újra mérték, vékony szalagban maradt meg csak az ősinek mondott erdő, és a Kendereskert utca melletti kerekárok boldogságos fákkal tűzdelt mezejét felszántották, és sorfákkal ültették teli. Nyoma nem maradt a régi létnek, sem a kacsaitatónak. Árkádiám fénylő ligetei messze tovatűntek, hosszan az emlékeim mezejére.

A Mesterem egy napon fennhangon szólott! ; Sok mindent értek, de hogy az embereknek a fák legyenek az ellenségei? Ezt valahogy nem nagyon! – és végignéztem akkor éveken keresztül, hogy a lélektől megnyomorított emberek kivágnak minden jelentősebb égbe kiáltó fát az utakon útféleken, minden nagyságot, mert emlékezni félnek a magasságokra, és a hajdan volt mélységekre is, és kihajigálják a múló időnek a gyümölcsfákat az útszélén is, amit egykor volt vándoroknak, legényeknek és leányzóknak szántak az út pora enyhítésére és árnyék gyanánt.

2.

A nagypapám, az egész életét fák között töltötte, úgymint a fák ültetésétől, nemzésétől, a fák feldolgozásán át, mivel faiparos volt, hordókészítő kádár. No szóval ez az ember egyszer álmot látott és elmesélte unokáinak;

 A jó múltkorijában azt álmodtam, hogy egy hatalmas égnek növő fa vagyok. A fejemmel kiláttam a törzsből, de lábaimat nem tudtam mozgatni. A kezeim ágakban végződtek, és bizony nem nagyon hittem a szememnek. Gondoltam megpróbálom megmozgatni a kezeimet, és mikor jobb kezemet sikerült megmozdítanom, megmozdult a jobboldali nagy mellettem növő ág, és így történt a baloldalival is. - Aztán nevetett és azt mondotta csintalanul mosolyogva - Ha majd meghalok, és egyszer az árokparton egy fa megkoppintja hátulról a fejeteket, az én leszek. Évekkel később távozott, és a fák koppingatnak.

Lionardo egy szép napon, a hétköznapok megszokott időpontjában, ott állott a község buszmegállójában és a sárga Volán-buszra várakozott. Mint korábban megint a szemét magához vonzotta az a különös látvány ott srégen balra az út túloldalán. Kocka házak álltak ott, pontosabban három, az út felé enyhén elforgatott kocka épületek. A középső épület közepén, ami az épület gerincét adta, a lépcsőház szögletesen fölfelé kanyargó lépcsői és az őt takaró üvegablakok húzódtak. Erre a gerincre nőtt az épület elé egy jó magas nyírfa, s ebben a pillanatban is úgy hatott, ahogy Lionardo nézegette, hogy nem igazán lehetet megállapítani, hogy a fa az épületben nő, azt repeszti szét ég felé hatolásával vagy előtte. A kép hozzá szólt, persze mindenki láthatta volna, de mindenki éppen mással foglalkozott. Lionardo viszont ezt a fát az épülettel oly csodálatosnak tartotta, ahogy szemlélte, hogy kezdte elhagyni belső eresztékeit, és ebben a szerkesztett mindent négyszögesre építő rendbe bele nőtt alulról, a föld felől, egyenesen az épületen keresztül az égnek egy élő égimádó organizmus, egy szerves gerinc, ágaival szétkuszálva a látott rendet.

Mint odaadó hittel megtermékenyített test. – gondolta és érezte Lionardo, és oly katartikus élmény kerítette magába, ahogy minduntalan nézte.

A testet öltött ige. - Gondolta tovább, avagy a valóban megvalósított létezés. Szétterpesztett kezeivel az égnek, és ujjongva mondta a világnak e kép; Íme, itt vagyok, és teljes vagyok. Én vagyok a kiáradás és a természetes lét! Kelj ki bennem emberiség! Te rendbe zárt, rendbe sulykolt, örök magok, magtárak és házak várandós birodalma. A feloldást és a megoldást látta. Minden bűn és felvett aggály, és önrombolás feloldását, és a természet vakító ordítását, e szép tavaszi napon.

A Sárga volánbusz megérkezett, és a fém pénzeit vékony blokkra váltotta a sofőrnél, helyet foglalt és északnak utazott a nagyvárosba Lionardo, és útja egy darabon fák között telt míg megszaporodtak az épületek és ő eltűnt a betonrengetegben.

3.

A vízbe dobott kő!

A megterített asztal!

A fentről leengedett létra!

Az ég felé emelt kezek!

A fák az eget imádják, mi pedig a fák égimádását!

Élő szobrok, a természetbe szervesen beleágyazottan. Üzenet a léleknek, üzenet a testnek.

Mikor a fákon először eleszmélkedtem, egy szép tavaszi naplementés délutánon, egyértelművé vált számomra a teremtés és teremtettség megcáfolhatatlan létezése. Nincs nihil, hanem minden felülről leereszkedő szervezett egység. A világ tökéletes modellje a világ. Tautológia és önismétlés, és mantra, és a varázslat megkezdődik.

A világ el lett varázsolva, ezért igazak a népmesék, és bennük az elvarázsoltak, de nem derül ki belőlük, hogy mindenki önön saját magát varázsolja el, és nem egyszeriben, hanem folyamatosan. Onnantól hogy otthon felébredünk és az első jól ismert gondolatunkkal találkozunk és megerősítjük őt létében, mert ő a mi létünk, és mi az ő léte vagyunk. Varázsolunk.

Mantra.

Őry Annamária fává akarja varázsolni magát!

Ismétli, ismétli, és ismétli. Mindegy milyen hibákkal indul, kitartó és az ismétlés erejével egyre közelebb kerül a célhoz, és egyre mélyebben sikerül magát elvarázsolnia, és egyúttal minket is, amint ezen a világon szemünket tartjuk.

*„Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban ismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a semmiből rögtönzött”- írta valaha Paul Valéry egyik füzetében, majd így folytatta;  „ Miközben megpróbálja megérteni, megismétli, és lassan-lassan azért érti meg, mert megismételte és újra mondta”

Varázsló a lelkem.

Egy földre dobott médium, mint ami minden valamire való művésznek lennie kell.

Megérzések, megsejtések, észrevételek, érzések, álmok, víziók. 

4.

Egy régi könyvben íródott egyszer; Isten az embereknek ajándék képen adta (teremtette) a fákat és a virágokat. Ősképnek, a lélek, a szellem megerősítésének, igének, és boldog társnak.

A természettel a lélekkel és szellemmel együtt élő ember valódi ősképe a fa, és a virág.

Az összeköttetés gyémántja.

Ég felé nyíló ablak.

Őry Marcsi, bámulatos képességekkel tudja kiválasztani témáit. Univerzális ősképeket választ, magokat, szívmagokat, rózsákat, fákat. Hasadó magok, hozzájuk képest óriásira nagyítva, és képről képre ismételve bontja, ássa elő az ábrázolt kép üzenetét

A mag felhasad, szívvé válik, majd mécsessé, akaratosan mutatva a képet, hogy nézd, és nézd és lásd, és előkerül időben hosszan kibontva az üzenet, a rejtély. A teremtés rejtélye, az ember rejtélye, hogy nincsen más, mint ami frissen üdén és izzón felszakad odabentről, a szívből úgy mint a magból, a rügy, az érzés, az érintettség, az örökkévalóság, és minden más csak toldás. Ahogy Weöres Sándorunk írta és mondotta és rótta fel vagy bele az életbe, a teremtésbe igéjét; „Egyetlen ismeret van a többi csak toldás; Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

*Lehetsz fa, hisz nem teremtett a teremtettség téged sem másra, Minő pirinyó a fák levegőben reppenő örökösei, és az emberből kipattanó mag sem kevesebb, önmagát reinkarnálódó test, egy organikus program, és az ősök árnyával ölén, mert csak úgy, nevethetnél tisztán, ha az lennél, mint a fák. Így meg bizony munkálkodhatsz tavasz árján, és az ősz veteményesein, míg szelíden benned az aranyló fény nem kelt ki minden  fényt. (rügy és fűzfamagot)




Elhangzott 2015.03.20. Esztergom Rondella galériában, a tavaszi napéjegyenlőség idején.