A hallgatóság összegyűlt, jelentette ki egy szerzetes.
Kérlek
mester, mutass rá a zen lényegére és sorold fel az alapelveit.
A
habokon tükröződik a szivárvány minden színe,
a
tó mélyén békák brekegik a fényes holdat, felelte Tung-san (Csung Szan)mester.
Kedves Közönség!
Először is elnézést kell kérjek, hogy nem
lehetek személyesen jelen ezen a megnyitón. Én most Vietnamban, Hanoiban
vagyok, ha jól számolom, nagyjából nyolcezer kilométer és hat időzóna köztünk a
távolság.
Itt már későre jár, míg Budapesten még süt a nap és talán szép idő is van. Nyolcezer kilométer már bőven elég ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy önökhöz képest a világ túloldalán vagyok.
Itt már későre jár, míg Budapesten még süt a nap és talán szép idő is van. Nyolcezer kilométer már bőven elég ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy önökhöz képest a világ túloldalán vagyok.
De fogalmazhatnék úgy is, hogy én vagyok itt
és önök, ott Budapesten, a galériában, a kiállított festményekkel és a
festőjükkel, Őry Annamáriával együtt vannak a túloldalon. Ez csak nézőpont
kérdése. Az persze, egyáltalán nem biztos, hogy a világnak csupán két oldala
lenne.
Ami biztos, hogy a világ egyik szélén egy hal
lebeg a vízben, miközben a felszínen tükröződő fények játszanak. Ezt a halat
önök is megszemlélhetik, ha majd közelebb lépnek az alkotásokhoz, látni fogják,
hogy ott úszik a világ peremén, előtte a kontinens talán Afrika, de lehet, hogy
Amerika, a fények talán nyár délutáni napsütés becsillanásai egy félig nyitott
ajtón vagy ablakon keresztül, legalábbis innen, nyolcezer kilométerről nézve úgy
tűnik.
Elmesélem, hogyan találkoztam ezzel a hallal.
Az egyik délután, kicsivel korábban, mint
ahány óra éppen most Budapesten van, kisétáltam a szomszéd utca végében lévő tavacskához.
Hanoi fülledt, nyüzsgő város, európai szemmel nézve kaotikus és túlzsúfolt,
talán már élhetetlen, az utcákon sok a szemét, patkányok rohangásznak a lármás
kifőzdékből kihajigált maradékok körül, a fák lomkoronáját vastag por fedi, a
nyomorúságos házikók mögött nyújtózkodó felhőkarcolók tetejét
a szmogtól alig látni, a motorosok és autósok egymás életét kockáztatva hajtanak át a piroson, dupla záróvonalon, és mindenen, ami nem elég gyors ahhoz, hogy félreugorjon előlük.
a szmogtól alig látni, a motorosok és autósok egymás életét kockáztatva hajtanak át a piroson, dupla záróvonalon, és mindenen, ami nem elég gyors ahhoz, hogy félreugorjon előlük.
Az egyik oldalon csillogó autószalon a
legújabb városi terepjárókkal és sportkocsikkal, a másikon műanyagszéken ülve
egy idős néni bozótvágó késsel éppen csirkéket aprít, mikor az egyikel kész van
egy rongyban meg törli a homlokát, s nyúl a másikért, mellette egy félmeztelen
férfi cukornádból készít innivalót, a megtisztított és feldarabolt nádat
egyenként darálja le egy zajos masinán, a lét kancsóba tölti, valamit mond az
öregasszonynak, majd kiköp oldalra. A hátuk mögött egy buddhista templom kapuja,
félig nyitva, látszik, amint bent egy öltönyös üzletember füstölőt gyújt, majd
többször meghajolva egy nagy, három lábú bronz üst homokjába szúrja, tompa gongütés
hallatszik.
A Phuong Mai ( Fong Mai) negyedben, ahol én is
lakom, található a hanoi központi kórház épület komplexuma. Ahhoz, hogy elérjek
a tóhoz, el kell gyalogoljak a kórház mellett. Az utcát egész nap lármás tömeg
tölti meg, látogatók, mentőautók jönnek-mennek, a betegek ebéd- és
vacsoraidőben az itt található kifőzdékbe járnak le, már aki járni tud;
pizsamában, hálóingben, papucsban téblábolnak, műtét előtt, műtét után, nem
gond, meleg van, válogatnak a levesek, sültek, tészták között, cukornád levet
isznak, vagy frissen csapolt hanoi sört. A kórház sarkánál befordulva az utca beszűkül,
ez már a régi francia negyed széle.
A házak szorosan egymáshoz préselődve nyúlnak sok emelet magasra, némelyik szélessége alig több néhány méternél. Az ajtók félig nyitva, látni, ahogy bent tévéznek, esznek, egy kislány zongorázik, máshol egy férfi
a robogóját szereli. Az épületek között kusza, fekete kábelkötegek cikáznak, mint a dzsungelben a liánok,
az ég szinte nem is látszik, nem lennék itt madár, gondolom. Mire az utca végére érek, már olyan szűk a tér, mint egy sikátorban. Az utolsó házak erkélyein könnyen kezet foghatnának a szemben lakók.
A házak szorosan egymáshoz préselődve nyúlnak sok emelet magasra, némelyik szélessége alig több néhány méternél. Az ajtók félig nyitva, látni, ahogy bent tévéznek, esznek, egy kislány zongorázik, máshol egy férfi
a robogóját szereli. Az épületek között kusza, fekete kábelkötegek cikáznak, mint a dzsungelben a liánok,
az ég szinte nem is látszik, nem lennék itt madár, gondolom. Mire az utca végére érek, már olyan szűk a tér, mint egy sikátorban. Az utolsó házak erkélyein könnyen kezet foghatnának a szemben lakók.
A tavat is színes, egymás mellett sorakozó
keskeny házak ölelik körbe, a szegélye mentén térkővel kirakott sétány, melynek
egy fasor ad árnyékot. A parton idős férfiak sakkoznak, egy padon két fiatal nő
beszélget,
a víz felszíne alig mozdul. Nagyon meleg van, Hanoiban már megjött a nyár, a parkokban és az utak mentén virágba borultak a fák. A champafa is virágzik, mely ott, a kiállítótérben önök előtt még csak fényárban úszik. Hanoiban a tóparton, a délutáni napsütésben ugyanúgy ragyog, mint Budapesten a galériában, de közben már kizöldült, és a levelei közt most bomlanak ki a fehér bimbók, az illata betölti a levegőt, a szűk utcákat, a nyitott ajtókon, ablakokon keresztül beáramlik a házakba.
a víz felszíne alig mozdul. Nagyon meleg van, Hanoiban már megjött a nyár, a parkokban és az utak mentén virágba borultak a fák. A champafa is virágzik, mely ott, a kiállítótérben önök előtt még csak fényárban úszik. Hanoiban a tóparton, a délutáni napsütésben ugyanúgy ragyog, mint Budapesten a galériában, de közben már kizöldült, és a levelei közt most bomlanak ki a fehér bimbók, az illata betölti a levegőt, a szűk utcákat, a nyitott ajtókon, ablakokon keresztül beáramlik a házakba.
Őry Annamária úgy festette meg a Champafát,
hogy az ágainak ragyogásában már benne van a virágzás.
A fa telítődik fénnyel és áthevül, de ez által nem valami mássá változik, hanem pontosan azzá lesz: ami. Mégis, miközben nézem, azon kapom magamat, hogy próbálom megfejteni a jelentését. De talán ez így még pontosabb: azon kapom magamat, hogy mindenképpen jelentést vagy magyarázatot akarok tásítani hozzá, melyhez az emlékeimben keresgélek képek, hangok, és benyomások után, hogy beazonosítsak és megragadjak egy konkrét tartalmat, mellyel ezt a műalkotást a magamévá tehetném, és ezzel egyúttal lezárhatnám. Csakhogy sem a Champafát, sem a Tükröződések sorozat képeit nem lehet lezárni, az emlékezés és a rá épülő asszociáció tévútra siklik. A tó felszíne még szélcsend idején is folyamatos mozgásban van, a tükröződő épületek sziluettjei elnyúlnak, szétszakadnak, majd újra formát öltenek, fényívek tűnnek fel, máshol egy apró hullám mögött sötét foltok keletkeznek. Ezekre az alkonyi fényben felbukkanó sötét foltokra legszívesebben azt mondanám, hogy az ott a Nap, de ezt nem tehetem, mert Őry Annamária képeit nem lehet így kimondani.
A fa telítődik fénnyel és áthevül, de ez által nem valami mássá változik, hanem pontosan azzá lesz: ami. Mégis, miközben nézem, azon kapom magamat, hogy próbálom megfejteni a jelentését. De talán ez így még pontosabb: azon kapom magamat, hogy mindenképpen jelentést vagy magyarázatot akarok tásítani hozzá, melyhez az emlékeimben keresgélek képek, hangok, és benyomások után, hogy beazonosítsak és megragadjak egy konkrét tartalmat, mellyel ezt a műalkotást a magamévá tehetném, és ezzel egyúttal lezárhatnám. Csakhogy sem a Champafát, sem a Tükröződések sorozat képeit nem lehet lezárni, az emlékezés és a rá épülő asszociáció tévútra siklik. A tó felszíne még szélcsend idején is folyamatos mozgásban van, a tükröződő épületek sziluettjei elnyúlnak, szétszakadnak, majd újra formát öltenek, fényívek tűnnek fel, máshol egy apró hullám mögött sötét foltok keletkeznek. Ezekre az alkonyi fényben felbukkanó sötét foltokra legszívesebben azt mondanám, hogy az ott a Nap, de ezt nem tehetem, mert Őry Annamária képeit nem lehet így kimondani.
A kiállítás címe trans. Az eredeti latin kifejezés jelentése: át, keresztül, illetve
túl. A kiállított műalkotásokra az első jelentést tartom érvényesnek. Bár
állóképeket látunk mégis, a tükröződések, fénytörések nem rögzülnek, nem
merevednek meg, hanem folyamatos megérkezésben vannak a jelen pillanatába,
függetlenül attól, hogy ez a jelen éppen Budapesten, a Várfok utcában vagy
Hanoiban, a Puong Mai ( Fong Mai) negyed tarkabarka házai által körülvett
tavacska partján van. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon honnan érkeznek, talán
a legbölcsebb azt felelni, hogy ez lenne az a titok, mely a művészi
alkotófolyamat megfoghatatlan,
de kifejezhető varázslata.
de kifejezhető varázslata.
Ezt különösen a Tükröződések című sorozat kiállított képei esetén érzem nagyon
erősnek. Meglátásom szerint a tükröződés ebben az estben nem vonatkoztatható a tükörre,
mely Michel Foucault szerint az átmeneti teret jelenti az utópiák és a
heterotópiák között. Őry Annamária képei szerintem nem utópikusak, és talán nem
is heterotópikusak, mégpedig azért, mert a jelen pillanatból csak és kizárólag
egyetlen egy létezik. Ez nem azt jelenti, hogy a kiállított művek befogadása ne
tenne lehetővé egyfajta máshol és máshogyan létet a néző számára. Ez nagyon is
lehetséges, csakhogy fordított irányban, ami elsőre furcsának hat a nyugati
gondolkodás számára. A mi hagyományrendszerünkben a tükörhöz nagyon sokszor a
nem-valóság, a látszat, az illékonyság, illetve a homályosság kapcsolódik. Elég
csak Pál apostol Korinthusi levelére gondolni, melyben ezt írja: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig
színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni,
ahogyan engem is megismert Isten.”
Azonban megközelíthetjük másfelől is, ha
figyelembe vesszük, hogy minannyian eltérő helyekről érkezünk,
az életünk egymásétól különböző kontextusok hálójába szövötten zajlik, még ha csak árnyalatnyira is, de más valóság értelemzések vezetik mindennapjainkat, melyek jelentős része ráadásul tudattalan. Előfordul, hogy délibábokat kergetünk, máskor az átélt traumáink, változtatják meg a hétköznapi tereink és kapcsolataink jelentését. Vagyis a mindennapjainkat az utópiák és heterotópiák világában éljünk, amihez képest valami eredendően más az itt és most jelenvalósága. Ezt a helyzetet a zen buddhizmus hagyománya elég világosan ismeri. Buddha azt mondja, hogy a múltra, jelenre és jövőre széttagolt tudat nem érheti el a felébredést.
Ez azt jelenti, hogy az életet helyesen élni, helyesen gondolkodni, és helyesen cselekedni sem a múltban kószálva, sem a jövőt találgatva nem lehetséges. A tárgyatlan zen meditáció gyakorlata a folyamatos figyelemmel teli jelenlét megtartását igyekszik realizálni, melyben a valóság éppen úgy tükröződik, ahogyan az van, és ahhoz képest nincs más igazság. „Ha szomjas vagy, igyál. Ha éhes vagy, egyél. Ha álmos vagy, aludjál. A folyótól pedig ne várj mást, minthogy folyó legyen, s a hegytől pedig, hogy hegy.” szól a zen bölcsesség.
az életünk egymásétól különböző kontextusok hálójába szövötten zajlik, még ha csak árnyalatnyira is, de más valóság értelemzések vezetik mindennapjainkat, melyek jelentős része ráadásul tudattalan. Előfordul, hogy délibábokat kergetünk, máskor az átélt traumáink, változtatják meg a hétköznapi tereink és kapcsolataink jelentését. Vagyis a mindennapjainkat az utópiák és heterotópiák világában éljünk, amihez képest valami eredendően más az itt és most jelenvalósága. Ezt a helyzetet a zen buddhizmus hagyománya elég világosan ismeri. Buddha azt mondja, hogy a múltra, jelenre és jövőre széttagolt tudat nem érheti el a felébredést.
Ez azt jelenti, hogy az életet helyesen élni, helyesen gondolkodni, és helyesen cselekedni sem a múltban kószálva, sem a jövőt találgatva nem lehetséges. A tárgyatlan zen meditáció gyakorlata a folyamatos figyelemmel teli jelenlét megtartását igyekszik realizálni, melyben a valóság éppen úgy tükröződik, ahogyan az van, és ahhoz képest nincs más igazság. „Ha szomjas vagy, igyál. Ha éhes vagy, egyél. Ha álmos vagy, aludjál. A folyótól pedig ne várj mást, minthogy folyó legyen, s a hegytől pedig, hogy hegy.” szól a zen bölcsesség.
Őry Annamária képein a tükröző fények ezt a jelenben valóságot mutatják meg, és a
képzelőerővel megáldott, félelmekkel megvert, folyton elkalandozó elmét az éppen itt és most felcsillanó és megtörténő
pillanat felé fókuszálják.
Hoppá. Erről jut eszembe. A hal. Az amelyik a
világ peremén lebeg orral Afrika felé. Az elején azt ígértem, hogy majd elmondom,
hogyan találkoztam vele annál a tónál, mely a szomszéd utca végében, a
tarkabarka hanoi házak gyűrűjében terül el. Nos, azt hiszem már elmondtam. Vagy
ha mégsem, és még érdekeli önöket, akkor az lesz a legjobb, ha maguk kérdezik
meg tőle. Könnyebben megtehetik ott, a galériában, mint én itt, nyolcezer
kilométerre. De hogy ne hagyjam ennyiben a dolgot a végén, elmesélem azt a
rövid történetet, melyet ettől a haltól hallottam. Régi történet, az a címe,
hogy Pál apostol és a zen szerzetes.
Pál
apostol és a zen szerzetes
Saul,
miután megtért a damaszkuszi úton, és számos keresztény gyülekezetet alapítva,
számtalan levelet megírva, Paulussá lett, hosszas térítő útjai során egyszer
eljutott a messzi Vietnamba. Hanoi külvárosában járt, amikor megtudta, hogy a
Phuong Mai ( Fong Mai) negyedben, a központi kórház mögötti tó partján él egy nagy
tudású zen szerzetes, aki ismeri az igazságot. Pál kételkedett a dologban, ezét
fogta magát, és Lukács nevű útitársával felkeresték a bölcset, aki egy kék
műanyagszéken ült a tó partján, és a vízben úszó aranyhalakat dobálta kővel.
Pál fogott egy másik széket és mellé telepedett.
-
Mester, azt mondják, te tudod mi az
igazság. Messziről jöttem, mond hát el nekem.
-
Mozdulatlan víztükör, mondta erre a szerzetes, majd egy jó nagy követ hajított
a tóba.
-
Ez? Nézd már meg milyen homályos. Hogy látszana ebben bármi? Még az alja se,
nemhogy az igazság, neked elment az eszed, mondta Pál.
-
Félre értesz. A víztükör az, felelte a szerzetes, majd egy újabb követ hajított
a tóba. És legfeljebb a te elméd homályos, Pál.
Erre
Pál nem szólt semmit, ő is felvett egy követ, nézegette, forgatta a markában, majd
a tó közepe felé dobta.
Tényleg rövid történet. Így mesélte a hal. Nem
tudom, hogy igaz-e, vagy csak ugratott, lehet, ő is csak valaki mástól hallotta.
Talán a tóban úszkáló aranyhalak tudják az igazságot. Vagy a festőjük, Őry
Annamária. Még szerencse, hogy mindannyian ott vannak a
kiállításon.
Gueth Péter, Hanoi, 2019. május 2.
