2013. július 13., szombat

Kiállítás a Neon Galériában/ Opening in Neon Gallery Budapest.












A




A kiállításon elhangzott: Háy János versei, Czirják Csilla és Háy János előadásában.

 Descartes unokája

Nem érted! Nem érted! -
kiabál és szememre veti az időt,
ami eltelt neki mielőtt
találkoztunk.

De rajtad - mondom - minden,
minden annyira szép.
Ugyan - mondja -
ő már harminchét,
lehet, ma a lelke, holnap
a teste esik szét.

Szeretsz, nem szeretsz? -
kérdem, ő nem szól,
nekem meg a térdem
szétnyomja a konyhakő.

Szeretlek, mondja végül,
csak az idő...
Gyereket akar, például,
ma még lehet,
holnap már késő.

Ő Descartes unokája,
az észben hitt minden őse,
nem egy túlvilági,
esztelen erőben.

Nem érted - kiabál,
holott pontosan értem.
Mást tervez benne az élet.
Nem én kellek, aki csak
nyalja-falja,
s legfeljebb a testet
felkorbácsolni van hatalma.

Átok

Halj meg férfi!
Okádd a földre
lelkedet!
Tépj sárkányt
a szívről,
repíts le
szívet magadról!
Legyél anyag!
hús és dög,
amiben rohad a sár
és rohad a föld.

 Kuplé

Szeretkezzünk ma este!
Írok róla verset,
hogyan zúgtunk az ágyba,
testünkön fogást keresve.

Szeretkezzünk, lesz róla
egy jó kis szöveg,
hogy a gimis lányok,
ebbôl simán
elérik a valóságot.

Nem kell a főzés,
nem kell a mosás,
a munka, meg a háztartás,
ma a házra is
vigyázzon más.
Ja nem,
egyáltalán nem zavar
ez a kis nátha.
Próbáljuk meg:
te a szeretkezést,
én a verset,
hátha...

Szeretsz?

Szeretsz?
Nem.
És nem is jó veled.
Nekem öreg,
neked gyerek.
Apa nem kell,
anya nem leszek.
Szeretsz?
Nem.
És nem is igen,
csak nem.

Alig

Alig.
Múlik az idő.
Még mindig:
tíz, vagy tizenegy.
Várok valakit,
aki végre
rendbe tesz:
a szívemre lelket,
a szájamra nyálat ken.
Kívül óra,
belül semmi
nem mér.
Áll a rendszer.
Lomha testek
mozognak az égen.
Föntről le,
lentről föl.
Kanna vér
úszik az érben.
Meddig bírom.
Meddig bírod.
Ne kérdezd.
Már nem.

Döntött mert

Döntött, mert
dönteni kell – azt
mondja –, nem szeret.
Mától. És holnaptól nem.
Keres az utcán valakit,
aki erőszakot tesz,
nekilöki a falnak,
szétrúgja a lábát,
ahol tegnap a kutyával.
Döntött, mert kell,
nem szeret,
így megy el az utcán
a diszkont felé,
ahogy az öregek.

Vissza, ha nem

Visszajövök, ha nem
szólsz bele időbe.
Élek és nem.
Osztódik az ember,
hányódik: pusztult és
pusztulni való részek.
Át oda és vissza.
Rángat a szál.
Szálaz az ideg.

Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
z átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a kaját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.

Bajvívás

Csörögtek a páncélok,
a szablya a réseken át betört,
szakított bőrt, húst,
szakított izmot és eret,
s végül, ahogyan szánva volt
a szívbe érkezett.
A hős, ki hősnek látszott előbb,
most a kövezetre omlott,
mintha a nehéz vasak
vernék a földhöz a testet,
mintha nem is ő volna,
aki halni akar,
hanem a védelmet
immáron nem jelentő mez.
A hős, ki hősnek látszott
nem csak előbb, most is,
ott állt a leölt test előtt,
s szemét a király lányára
vetette, ki ígérve volt
a győzelem fejébe.
Ekként a szem előtt,
vagy mert szeretve volt,
a szemben benne mozdult,
ez a szépségéről messzi
földön ismert teremtés.
A hősnek látszó hős,
leemelte a sisakot,
hogy helyet adjon a
közeledő csóknak,
s míg a sisak takarta
a látást a bajvívás tétje
tovább mozgott.
S mikor a szem újra
a vas által pillanatra
elfedett térre nyílott,
a földön heverő testen,
hevert a győztes jutalma.
A hős ki immáron
nem látszott hősnek,
inkább mutatványosnak,
aki állva bír meghalni,
mindenki szeme láttára,
mint egy cirkuszi artista
hagyta el a színt,
hol halálra szánt
fellépése szervezve volt.
De senki szeme nem látta,
hisz nem számított bajnoknak,
csak a lányt nézték, amint
módszeresen, miként
korábban az elmetszett
erek a vérrel,
telefolyatja könnyel
a páncél réseit.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése