2018. december 7., péntek

Language of The images Exhibition In Hanoi ,at Vietnam National Museum of Fine Arts 2018 November
























Kiállítás Karinthy szalon 2018 Budapest/ Exhibition at gallery Karinthy 2018 Budapest



















Őry Annamária, Nyugati tó, Karinthy Szalon, 2018. október 19.
Sulyok Miklós

Ha azt mondom: csak a festés, tulajdonképpen azt állítom: csak a látás.
És Őry Annamária festőként a látásával „gondolkodik”.
A mai kor festészete, amely már csak kisebb része a képzőművészet palettáján található műfajoknak, gyakran az elektronikus eszközökkel előállított képre reagál. Őry Annamáriánál nincs szó erről.
Ő annak a képzőművészeti hagyománynak az örököse, amely a látást tekinti a művészi megismerés forrásának. És a festészetet a művészi alkotás terepének. A modern európai képzőművészetben ez a gondolkodásmód Cézanne-tól ered. „A művész nem egyéb érzéki benyomások tartályánál, agy, felvevő gépezet…”[i] – mondja Cézanne. Ma ez a szemlélet újra aktuális. Szintén Cézanne mondja erről: „A művészet a természettel párhuzamos harmónia. Mit is mondhatnánk azokról a bolondokról, akitől ezt halljuk: a festő sohasem érheti utol a természetet! Pedig egy szinten van vele. Feltéve, ha nem avatkozik szándékosan közbe.”[ii]

Őry Annamária korábbi munkáit is a kép tárgyába való elmélyült behatolás jellemezte. Ahogyan Szeifert Judit írta róla találóan: „Őry Annamária műtermében ül, nézelődik, töpreng. Nézi az őt körülvevő tárgyakat, a falat, növényeket. Aztán kinéz az ablakon. Akár messzi tájakra utazik. De valójában mindvégig befelé figyel.”[iii]

A tájkép-témát Annamária munkásságában a fa-téma előzte meg, azt pedig a rózsák. Rózsa- és faábrázolásaira ráillik szinte minden, amit a fa legnagyobb élő festőjének, a magyar származású, Hollán Sándornak a festészetéről el lehet mondani, aki ötvenkét éve Franciaországban él. Sasvári Edit Hollán Sándorról szóló írásában idézi Maurice Merleau-Ponty Látható és láthatatlan című tanulmányát: „…a tudat az érzékekkel szemben »azt nem látja, ami lehetővé teszi a látást, ez az, ami összeköti a léttel, ez a korporeitása, ezek azok az egzisztenciálék, amelyek által a világ láthatóvá válik<.”[iv]

Ahogyan Hollán Sándor azt mondja magáról, hogy „Az vagyok, amit látok.”[v], Őry Annamária rózsa- és faképei is a festőnek tárgyával, a természettel való azonosulásából származnak. Úgy is mondhatom: a festő megteremti és megtartja a lét teljességét. Azt, amikor a világ egy bennünk.

Itt most háromféle festményt látunk. A kiállításnak is címet adó Nyugati tó „tájképeit”, köztük tükröződés-ábrázolásokat és cseppkő-képeket. Azt hiszem, a táj-, vagy inkább városképnek nevezhető festmények valódi festői témája nem a táj, vagy a város, hanem a tükröződés, ahogyan Annamária is hangsúlyozza. „A tükröződés, mint festészeti téma önmagában is gesztusszerű értékeket, transzparenciát, az anyag használat gazdag lehetőségeit kínálja. Emberi terek, és az emberi „tükörképek” álmok, valóság, és vágyképek tükröződnek egybe.” – írja a kiállítás előzetesében.

Tehát a látvány egy mozzanatában mélyül el a festő, és nem a téma tárgyias, elbeszélő oldalát bontja ki, bár ez is ott van a képen egy csónak, egy ház, egy elhagyott napernyő alakjában, de valójában nem foglalkozik a vietnámi élet zsánerszerű bemutatásával. Ő a világ festőiségét kísérli meg kibontani, vérbeli festőként. És ezért öröm nézni a képeit, a szemünk örül, ami esztétikai értelemben teljes élményt nyújt. A víztükörben absztrakt festménnyé bomlik a parti táj és az ég és mi a festővel együtt „csak” szemléljük. És képzeletünk új képeket lát bele a tükörképbe. A festőt itt nem a megkettőzött kép, vagy a megkettőzött alany érdekli, hanem a puszta látvány.

                    A cseppkő-képeken, korábbi rózsa- és faképeihez hasonlóan a természet egy látvány-mozzanatába, a különös felületű csepkkőbe hatol be a festő tekintete, s a hol pasztózus, hol réteges, vagy éppen akvarelles, esetleg tusos festésmódjával természeti forma keletkezését ismétli a speciális akvarellpapíron szétfutó festék mozgása, amely így képes érzékeltetni a természeti forma spontaneitását. Azzal, hogy sorozatot készít a témáról, nem utal másra, mint a természet végtelen sokféleségében rejtőző egységre. A mikroszkópos felvételre emlékeztető anyagábrázolás ugyanazt a rebbenően friss festői karaktert hordozza, amit a rózsa képeken egészen más formai viszonyok között korábban már megismertünk. Pontosan ez egyik legnagyobb erénye Őry Annamária festészetének. A természeti tárgyat olyan élményszerűen, élettelien ragadja meg, ami túlmutat a puszta látványon, és az élet egységélményét jeleníti meg a nézőben.

Festészete jó példa arra is, hogy a figurális festészet is absztrakt valójában, mert a szemünk előtt lévő ismert tárgyak ábrázolása a vásznon mindig új látvánnyá válik.


[i] Max Raphael, id. mű, 41.
[ii] idézi Max Raphael, A műalkotás és a természeti minta, in Athenaeum, 1993/4, 44
[iv] Sasvári Edit, Látni a fát? Hogyan?, in Hollan, A látás élménye, A Fővárosi Képtár Katalógusai, 122., szerk.,
  Sasvári Edit, Verba Andrea, Budapest, 2003, 39.
[v] Id. mű 52.